Az egész tinédzserkoromat azzal töltöttem, hogy utáltam a testemet. Meggyőződésem volt, hogy kövér vagyok; ezt a gondolatot pedig több ténnyel alá tudtam támasztani. Először is, már 12 évesen megmondta a gyerekorvos, hogy ideje lenne fogyókúrázni (56 kiló voltam akkor). Másodszor, nagyrészt 40-es ruhákat hordtam (az nagynak számít, ugye, mert négyessel kezdődik?!), harmadszor, ha leülök, hurkákká áll össze a hasam. Negyedszer… á, hagyjuk, szerintem értitek, amiről beszélek.
Beszéljünk a testképről II. | Lelkifagyi
Van egy nagyon szép fekete ruhám, kétszer volt rajtam összesen; itt-ott szűk, jobb lenne egy mérettel nagyobb, de a turiban vettem, ez volt csak, és annyira tetszett, hogy nem hagyhattam ott. Néha előveszem a szekrényem mélyéről, és arra gondolok, hogy bele kellene fogynom. Pont úgy, mint amikor diétázol, hogy beleférjél abba szuper farmerbe vagy szoknyába, ami már egy ideje áll a szekrényedben. Ismerős helyzet?