Itt ülök az ágyamon a takarómba bugyolálva, szerda este van, holtfáradt vagyok. Az elmúlt napokban már két posztot hagytam ki, és egyébként a hónap eleje óta alig bírom utolérni magamat. Még ha csak egy helyben ülök is, úgy érzem, mintha rohannék. Talán nektek is ismerős.
Kezdem úgy érezni, hogy erőteljesen túlvállaltam magamat – főállás, szakdolgozat, blog, miegymás. Többször is leültem esténként, és elkezdtem írni, mert van pár gondolatom, amiket mindenképp szeretnék megtárgyalni, de valahogy nem jön ki jól, minden olyan hülyén hangzik, nem is jutok velük semmire, mintha a levegőbe beszélnék, vagy mintha magam sem tudnám, hogy mit is akarok mondani. Valamennyire végülis tényleg nem tudom. Egyszóval már sokadszorra éreztem úgy, hogy mindjárt kitör belőlem a sírás az idegességtől, és végül arra jutottam, hogy ennek így nincs értelme. Az egy dolog, hogy elpazaroltam egy csomó szabadidőmet – viszont ha ráadásul önmarcangolás lesz a vége a dolognak, akkor inkább megállok és gondolkodom. És törődöm magammal.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de életem egyik legnagyobb felfedezése volt (legalábbis eddig), amikor rájöttem, hogy kedves is lehetek magamhoz. Kicsi koromtól kezdve nevetségesen nagy teljesítménykényszerem volt, mindig nagyon kompetitív voltam, a különféle “tehetségosztályok” és tanulmányi versenyek pedig csak rontottak a helyzeten. Továbbra is mániákusan hasonlítgatom magamat másokhoz, minden helyzetben a legjobb akarok lenni, és persze sehogy sem sikerül; eddig valószínűleg sokkal többet ártott, mint használt ez a hozzáállás.
Szóval abszolút felemelő gondolat, hogy a magam főnöke vagyok, és most éppen azt mondom, hogy a kevesebb is elég. Reálisan nézve a dolgokat, a blogolás jelenleg éppen harmadrangú. Nem egy verseny, nem jó, ha csak kényszerből csinálom, mert úgy pont a lényegét veszti el a dolog. Emlékeztetnem kell magamat, hogy azért van blogom, hogy ne csak a munkám töltse ki az életemet, hogy több lábon álljak. Úgyhogy veszek egy mély levegőt, és csinálom tovább, amennyire csak tudom – anélkül, hogy beleroppannék.
