Van egy nagyon szép fekete ruhám, kétszer volt rajtam összesen; itt-ott szűk, jobb lenne egy mérettel nagyobb, de a turiban vettem, ez volt csak, és annyira tetszett, hogy nem hagyhattam ott. Néha előveszem a szekrényem mélyéről, és arra gondolok, hogy bele kellene fogynom. Pont úgy, mint amikor diétázol, hogy beleférjél abba szuper farmerbe vagy szoknyába, ami már egy ideje áll a szekrényedben. Ismerős helyzet?
Magammal törődni | Lelkifagyi
Itt ülök az ágyamon a takarómba bugyolálva, szerda este van, holtfáradt vagyok. Az elmúlt napokban már két posztot hagytam ki, és egyébként a hónap eleje óta alig bírom utolérni magamat. Még ha csak egy helyben ülök is, úgy érzem, mintha rohannék. Talán nektek is ismerős.
Kezdem úgy érezni, hogy erőteljesen túlvállaltam magamat – főállás, szakdolgozat, blog, miegymás. Többször is leültem esténként, és elkezdtem írni, mert van pár gondolatom, amiket mindenképp szeretnék megtárgyalni, de valahogy nem jön ki jól, minden olyan hülyén hangzik, nem is jutok velük semmire, mintha a levegőbe beszélnék, vagy mintha magam sem tudnám, hogy mit is akarok mondani. Valamennyire végülis tényleg nem tudom. Egyszóval már sokadszorra éreztem úgy, hogy mindjárt kitör belőlem a sírás az idegességtől, és végül arra jutottam, hogy ennek így nincs értelme. Az egy dolog, hogy elpazaroltam egy csomó szabadidőmet – viszont ha ráadásul önmarcangolás lesz a vége a dolognak, akkor inkább megállok és gondolkodom. És törődöm magammal.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de életem egyik legnagyobb felfedezése volt (legalábbis eddig), amikor rájöttem, hogy kedves is lehetek magamhoz. Kicsi koromtól kezdve nevetségesen nagy teljesítménykényszerem volt, mindig nagyon kompetitív voltam, a különféle “tehetségosztályok” és tanulmányi versenyek pedig csak rontottak a helyzeten. Továbbra is mániákusan hasonlítgatom magamat másokhoz, minden helyzetben a legjobb akarok lenni, és persze sehogy sem sikerül; eddig valószínűleg sokkal többet ártott, mint használt ez a hozzáállás.
Szóval abszolút felemelő gondolat, hogy a magam főnöke vagyok, és most éppen azt mondom, hogy a kevesebb is elég. Reálisan nézve a dolgokat, a blogolás jelenleg éppen harmadrangú. Nem egy verseny, nem jó, ha csak kényszerből csinálom, mert úgy pont a lényegét veszti el a dolog. Emlékeztetnem kell magamat, hogy azért van blogom, hogy ne csak a munkám töltse ki az életemet, hogy több lábon álljak. Úgyhogy veszek egy mély levegőt, és csinálom tovább, amennyire csak tudom – anélkül, hogy beleroppannék.
Beszéljünk a testképről | Lelkifagyi
Egy reggel, amikor a fürdőszobában készülődtem – éppen a hajamat igazítottam – megláttam a tükörben a könyökömet. Eléggé furcsán néz ki így leírva. Sosem foglalkoztam különösebben a könyökömmel, kivéve talán azt a pár alkalmat, amikor még gyerekként sikerült egy-egy rolleres vagy biciklis esés során lehorzsolni.
És mégis. Aznap reggel, amint megláttam a könyökömet a tükörben, hirtelen belémhasított a gondolat, hogy egy tisztességes könyék nem így néz ki. Fúj. Már megint ronda vagy, mondtam magamnak, majd folytattam a szokásos reggeli készülődést, mintha mi sem történt volna. Önmagában persze már ez is egy nagy lépésnek számít; mármint, hogy nem álltam meg ezen a ponton ostorozni önmagamat, hogy jaj, hogy lehet ilyen a könyököd, és még a fejed is pattanásos, meg nézd már, milyen vastagok a combjaid!
Lépésről-lépésre | Lelkifagyi
Most akkor veszek egy nagy levegőt, és magyarázkodni kezdek.
Lehet, hogy feltűnt már, hogy a jobb oldali rövid bemutatkozó szövegem felett díszeleg pár szó. Dream little, grow big. Szóval arra gondoltam, hogy mesélek kicsit erről a mottóról, de előtte szedjük szét kétfelé.
Dream little
Mi az egyáltalán, hogy dream little? Néha én magam is megütközök rajta, hogy hogyan is juthatott valami ilyesmi az eszembe, amikor a legtöbbször azért mégiscsak a “Merj nagyot álmodni!”-típusú üzenetek találnak rám pl. a Pinteresten. (Igen, lehet engem ott is követni!) Az egész gondolat lényege egyébként pont az, hogy kicsit szembemenjek a kultúránkban nagy általánosságban elterjedt gondolatokkal és az inspiráló idézetek hagyományaival. De miért is?